Ez ám a hír

„Az államadósság nem közgazdasági probléma, hanem egy ellenség, amelyet ha nem győznek le, az ellenség győz le minket” – mondta még tavaly Orbán Viktor. A kormányfő, aki 2010-es hatalomra kerülésekor még nem volt a laza költségvetési politika és az adósság elengedésének kérlelhetetlen ellensége – a stabilitás helyett inkább a növekedést helyezte előtérbe – az elmúlt egy évben valóságos harcot hirdetett az államadósság ellen. Az adósság elleni küzdelem pedig azóta is a kormányzati kommunikáció egyik központi eleme lett. Vizsgálóbizottságot állítottak fel, jelentéseket, adósságnyomás-mérőt készítettek, kormányzati tervek sorát fűzték fel az adósságcsökkentésre, keddre pedig egy teljes parlamenti vitanapot szenteltek a témának.

Az államháztartás bruttó adósságrátájának változását alapvetően négy, egymással összefüggő tényező határozza meg: a fennálló adósság reálkamatterhei, a reálárfolyam, az elsődleges egyenleg és a gazdasági növekedés. Bár egyes esetekben az államnak a költségvetés egyenlegétől függetlenül is keletkezhetnek adósságai, összességében az, hogy hogyan alakul az adósság, elsősorban a hazai gazdaságpolitikától és a világgazdasági környezettől függ

Bár úgy tűnhet, a magyar politikusok csak újabban foglalkoznak ennyit az államadósság kérdésével, maga a probléma valójában a magyar állam születésével egyidős, már középkortól fogva jelen volt az ország életében.
Az időről időre pénzszűkébe kerülő királyok más királyoktól, főnemesektől, később bankároktól kértek kölcsön, cserébe falvakat, várakat, adóztatási jogokat adtak zálogba. A 19. század végétől aztán nálunk is megjelentek az államkötvények, a hitelviszonyt megtestesítő értékpapírokat előre meghatározott időre és kamatra lehetett megvásárolni. A magyar államadósság korai történetéről a Privárbankár.hu cikkében, a költségvetési egyensúlyozások történetéről ebben a hat évvel ezelőtti cikkünkben olvashat.

A magyar államadósság legújabb kori története valahol az 1970-es években kezdődött, az ország dolláradóssága ekkor kezdett emelkedni részben a 68-as reformok lassulása, részben a világgazdaság helyzete miatt. A magyar gazdaság már ekkor is nyersanyag- és energiaimportra szorult, és áruexportra épült. Az olajválsággal és a nyersanyagok drágulásával jelentősen romlottak a hazai kilátások. A kieső pénzeket külföldi forrásokból pótolták, és bár a hetvenes évek végén történtek kísérletek a folyamat megállítására, a nyolcvanas évektől folytatódott az adósságnövekedés, a rendszerváltás éveire elérte a GDP 66 százalékát.
Elszabadult adósság

1989 végétől 1994 végéig tovább folytatódott az adósság emelkedése, a gazdasági visszaesés, a magas infláció és a bankkonszolidáció a GDP-arányos államadósságot egészen 90 százalékig emelte. A helyzetet a Bokros-csomag mentette. Részben a privatizációs bevételeknek, részben a költségvetési szigornak köszönhetően sikerült elkerülni az összeomlást. Bár komoly társadalmi áldozatokkal járt, a 1996-2001-es időszak az államadósság alakulása szempontjából valóságos aranykor volt, 2001-ben már csak a GDP 52 százaléka volt az adósság.

Az újabb növekedés az első Fidesz-ciklus második felében kezdődött, amikor a kormány a választásokra készülve költekezni kezdett, az emelkedés pedig nem állt meg a szocialistákkal sem. A 2002 és 2006 közötti növekedésben az elsődleges egyenleg romlásának – a kétszer száznapos program osztogatásának – volt a legnagyobb hatása, de szerepet játszott benne a viszonylag magas reálkamatteher is.

Ezzel szemben az átlagosan 4 százalékos gazdasági növekedés és kisebb mértékben a reálárfolyam felértékelődése mérsékelte az adósság növekedését. A maastrichti 60 százalékos küszöböt 2005-ben léptük át, majd folyamatosan távolodtunk az unió által elvárt szinttől, 2006 végén már 61,8 százalékon volt.
Kései forduló

2006-ban egyértelművé vált, hogy a magas elsődleges hiány már rövid távon sem fenntartható – bár a tavaszi választások idejére Veres János megtiltotta, hogy pontos képet kapjunk a költségvetési folyamatokról –, az év végén megkezdődtek a megszorítások, ennek hatására a költségvetés már 2008-ban elsődleges többletet mutatott.

A megszorítások azonban akárcsak most, akkor is a gazdasági növekedés stagnálását hozták, amit tovább tetézett a begyűrűző nemzetközi pénzügyi válság. 2010 végén már a GDP 80 százalékán állt az adósság. Ráadásul a válsággal párhuzamosan a forint erősödése megtorpant, 2011-re már a jelentős árfolyamgyengülés növelte a devizaadósságot. 2006 és 2011 között összesen 15 százalékponttal nőtt az adósságráta, ez azonban már kevésbé az elsődleges egyenleg és a kamatkiadásoknak volt köszönhető, inkább a gazdasági visszaesés és az árfolyamgyengülés okozta.
.

Az elmúlt hat évben, vagyis 2006 és 2012 között több, egyedi tétel is befolyásolta az adósság alakulását. 2008-ban a kormány az aktuális finanszírozási igényénél nagyobb hitelt vett fel, a GDP mintegy 5,5 százalékával növelve ezzel az adósságot. A felvett hitel egy részét a kormányok a hazai bankszektor megerősítésére használták, illetve bankbetétben helyezték el, a második Orbán-kormány pedig a Mol-pakett megvásárlására fordított a maradék pénzből.

A másik egyszeri, az adósságot érintő intézkedés a nyugdíjállamosítás volt. Tavaly a magánnyugdíjpénztárak által kezelt portfólió 90 százaléka a Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alaphoz került. Ennek a fele állampapír volt, amit aztán az állami adósságkezelő bevont, az államadósság ennek hatására a GDP 4,9 százalékával csökkent. Igaz, ez részben a problémákkal való szembesülés elodázása volt – ez a tavaly nyáron „elégetett” vagyon, vagyis annak hiánya néhány évtizeden belül megjelenik a nyugdíjellátások várható krízisében.
Még távol a cél

A GDP-arányos államadósság 2011 végén még mindig a GDP 78,9 százalékán állt, ekkor leginkább a gyengülő forint dolgozott a masszív csökkenés ellen. Akkor úgy tűnt, a kormány hiába költötte adósságcsökkentésre a nyugdíjpénzeket, az államadósság mértéke néhány hónap alatt visszaugrott a korábbi szintre. Azóta, szintén elsősorban az árfolyamhatásnak köszönhetően a magyar GDP-arányos államadósság kissé csökkenni tudott.

A Nemzetgazdasági Minisztérium közlése szerint az adósság 2012 második negyedévének végén 77 035,4 millió eurót, azaz 22 168,5 milliárd forintot tett ki. Ez az NGM számításai szerint GDP-arányosan 77,7 százaléknak felel meg – 28 530 milliárd forintos GDP-vel számolva –, míg az Eurostat adatai szerint félévkor ennél valamivel magasabb, 78,3 százalékos volt a magyar államadósság mértéke.

Ez az adósságarány persze még így is messze meghaladja a maastrichti szerződésben szereplő 60 százalékos szintet. Ráadásul a Magyar Nemzeti Bank májusi elemzése szerint változatlan költségvetési politika mellett technikai kivetítés alapján a GDP-arányos államadósság 2026-ra lehet csak 59,4 százalék. Az Európai Bizottság augusztusi levelében sokkal pesszimistább volt: azt írta, hogy a növekedési és a költségvetési prognózisokból a jelenlegi kamatszintekkel számolva együttesen az jön ki, hogy növekedni fog az államadósság, ami a jelenlegi 80 százalék körüli szintről 2020-ra a GDP 100 százalékát is elérheti. Igaz, mindkét prognózis az októberi intézkedések előtt született; azokkal kalkulálva a helyzet – a várhatóan gyengébb GDP miatt – még rosszabb lehet.
Kinek tartozunk ennyivel?

Az NGM közlése szerint a visegrádi országok közül hazánkban a legnagyobb a devizaadósság aránya. A teljes adósságon belül eléri a 42 százalékot, míg Lengyelországban 32 százalék, Csehországban 16 százalék, Szlovákiában elhanyagolható. A magasabb devizaarány növeli az ország árfolyamkitettségét, ami csökkenti a gazdaságpolitika mozgásterét. De a külföldiek által tartott magas forint kötvényállomány is sebezhetőséget jelent, mert egy eladási hullámnak súlyos állampapír piaci és árfolyamhatása lehet, ami a devizaadósság esetében nem áll fenn.


Az ÁKK adatai szerint jelenleg 11 799 milliárdnyi forintadósság és 8457 milliárd forintnak megfelelő devizaadósság nyomja a központi költségvetés vállát. Devizaadósságunk több mint fele részben euróban denominált, továbbá amerikai dollárból, az IMF elszámolóegységének számító SDR-ből, angol fontból, japán jenből és svájci frankból tevődik össze. A forint állampapírok legnagyobb részben a külföldiek tulajdonában voltak, második helyen álltak a bankok és szakosított hitelintézetek (29 százalék), körülbelül 15 százalékban részesedtek a biztosítók és nyugdíjpénztárak, a többi tulajdonosi szektor részesedése nem érte el a 10 százalékot.
Miért rossz a nagy adósság?
A DEWIL-index is romlott

A DEWIL-index azt mutatja meg, hogy az egy foglalkoztatottra jutó vásárlóerőparitáson mért bruttó államadósság hány havi vásárlóerő-paritáson mért bruttó átlagbérnek felel meg. Ez a mutató tehát a GDP-n kívül a bérszinteket és az aktivitási rátát is figyelembe veszi. Magyarország helyzete eszerint a mutató szerint 2000 és 2010 között nagyjából öt hónappal romlott, mutat rá az MNB egyik elemzésében.

Az államadósság magas szintje több ok miatt is hátrányosan érinti az ország gazdaságát. Az adósság után fizetett magas kamatok a költségvetést terhelik – a 2013-as büdzséről szóló, egyelőre meglehetősen bizonytalan állapotú törvényjavaslatban 1340 milliárd forintnyi adósságszolgálattal kapcsolatos kiadás szerepel –, ráadásul ha azokat külföldre fizetjük, az ország fizetési mérlegét rontják.

A magas adósság miatt a befektetők is kockázatosabbnak tartják az országot, magasabb hozamot várnak az államtól és a versenyszférától is pénzükért cserébe. És mindezek mellett azt a pénzt, amit a korábban felvett adósságaink visszafizetésére fordítunk, nem tudjuk se beruházásra, se fogyasztásra, se megtakarításra felhasználni, ez pedig negatívan hat a növekedésre.

Elvileg persze magas államadósság mellett is működhet jól egy gazdaság – jó példa erre Japán, Belgium vagy az Egyesült Államok –, az adósság szintje mellett fontos annak szerkezete és az ország gazdasági kilátásai is. A fejlett országokhoz viszonyítva a magyar állam eladósodottsága nem kiugró, az országok többsége a magas adósságszint ellenére is lényegesen olcsóbban finanszírozza magát.

Ha ugyanis a befektetők elhiszik, hogy az adott országban biztos helyen van a pénzük, és az országnak nem jelent gondot a későbbi törlesztés, nem érdekli őket a magas adósság. Csakhogy kockázati megítélésünk szempontjából a befektetők szemében nem vagyunk egy kalapban a fejlett országokkal, és az európai adósságválság egyébként is felértékelte az államadósság szerepét. A feltörekvő országok hasonló adataival összehasonlítva ráadásul a magyar adósság kimondottan rosszul áll.

„Több évtizede foglalkozunk innovációval, kutatással, komoly szakmai munkát igénylő műszaki fejlesztések sorát csináltuk már meg. Erre az adóhatóságtól azt kellett megtudnom, hogy amit mi csinálunk, valójában nem is innováció” – panaszkodott az Indexnek egy olyan cég vezetője, amelyet az elmúlt időszakban elmeszelt a NAV. A hivatalos indoklás szerint az őket megbízó cég szabálytalanul használta fel az innovációs járulékot.

A történet nem egyedi, számtalan innovációra szakosodott vállalkozás bukott el a hatósági szűrésen, ezek jelentős részéről úgy ítélték, nem végeztek valódi kutatómunkát abból a pénzből, amelyet az állam erre szánt. Adóhatósági forrásaink szerint sorban állnak az innovációs pénzek körüli vizsgálatok miatt panaszkodó cégek, amióta a NAV rászállt erre a területre.
Mi az az innovációs járulék?

Az innovációs járulék hosszú idő óta a hazai innovációs tevékenységek egyik fontos finanszírozási forrása, mértéke 0,3 százalék. Alapját úgy kell kiszámolni, hogy a vállalkozás nettó árbevételét csökkentjük az eladott áruk beszerzési értékével és a közvetített szolgáltatások értékével, valamint az anyagköltséggel. A járulékot a törvény szerint a közepes és nagyvállalkozásoknak kell fizetniük, a befizetések a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap bevételeit gyarapítják.

A járulék összegét azonban csökkenteni lehetett a cégek saját tevékenységi körében végzett kutatás-fejlesztési tevékenység költségeivel, vagyis a vállalkozások dönthettek arról, hogy a pénzt házon belül új, innovatív folyamatok kidolgozására és beépítésére költik, vagy befizetik az alapba, ahonnan aztán elsősorban pályázati úton lehetett innovációs célokra pénzt igényelni.

Arról, hogy mi számít kutatás-fejlesztésnek, és mi nem, arról egy 2002-ben kiadott OECD kézikönyv alapján ítélkezett a hatóság. Ez alapján a módszeresen folytatott alkotómunkát tekintették ilyen tevékenységnek, ezek közül is azokat, amelyek a meglévő ismeretanyag bővítésére szolgálnak és arra, hogy az ismeretanyagot új alkalmazások kidolgozására használják fel.
Nem minden kutatásra ment

Az innovációs járulék hamar a korrupció egyik melegágya lett, sok visszaélés történt az elmúlt években. A cégek gyakran nem valós kutatásokat finanszíroztak meg a pénzből, csak rendeltek rajta egy néhány oldalas tanulmányt, amit aztán feltettek a könyvespolcra, az ismerős, baráti szerzőknek meg kifizették a milliókat, ahelyett hogy a központi kasszába fizették volna be.

Ezért döntött úgy a kormány, hogy a rendszert felszámolja, helyette minden esetben pályázni kell az innovációs alapba befizetett pénzekre. Kidolgoztak egy új szabályrendszert is, amely az innovációs tevékenység meghatározásáról szól, és úgy döntöttek, megpróbálják felkutatni az elmúlt évek kóklereit. A korábbi rendszerben kifizetett pénzekért pedig valóságos hadjáratot hirdetett az adóhivatal, a tevékenységeket öt évre visszamenőleg vizsgálhatják.

Kérdésünkre a NAV elmondta, január és szeptember között összesen 152 ellenőrzést tartottak az innovációs járulékkal összefüggésben, a befejezett ellenőrzések 114 adózót érintettek, ebből 103 adózó esetében találtak szabálytalanságot. A cél az volt, hogy a kóklereket kiszűrjék, az adóhivatal minden egyes k+f tevékenységként elszámolt számla mögötti valós gazdasági eseményt egyedileg minősített a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala segítségével, megnézték, hogy az elszámolt tevékenységek valóban kutatás-fejlesztések voltak-e.
Baltával tesznek rendet?

„A fürdővízzel együtt kiöntötték a gyereket is” – vélte az egyik elkaszált cég, akik szerint az új, innovációról szóló szabálykönyv nem megfelelő, és gyakran nem hozzáértők ítélkeznek, egyszerű adóbehajtás folyik. A hivatal utólag számos olyan projektet is megbuktatott, amelyet nem kellett volna". Van olyan cég, aki, miután a hatóság nem ismerte el innovációnak az általa végzett tevékenységet, egyenesen a bírósághoz fordult, hogy bebizonyítsa, valóban kutatást végzett.

Az Indexnek név nélkül nyilatkozó vállalkozók szerint érthető, hogy rendet akarnak tenni a rendszerben, de eleve kifogásolható, hogy a hatóság pár évvel ezelőtti fejlesztésekről dönt egy akkor még nem is létező szabálykönyv alapján, másrészt szerintük az innovációhoz való hozzáállás sem megfelelő.


Maga a kutatómunka ugyanis nehezen megfogható, hiába dolgozik több tucat fehér köpenyes mérnök egy ötleten hónapokig, semmi nem garantálja, hogy az eredményes is lesz, vagy bármilyen kézzelfogható, tárgyiasult termék jön ki a fejlesztésből. „Az innovációs tevékenység akkor is innovációs tevékenység, ha adott esetben eredménytelen, attól az még időbe és pénzbe került, amit a megbízónak ugyanúgy ki kell fizetni” – véli egyik forrásunk, aki szerint a hatóság nem magát a munkát, hanem a végeredményt vizsgálja.
Gép és szöveg

Egy másik kritika szerint a NAV jellemzően magát a kutatómunkáról szóló beszámolót azonosítja az innovációval, az azonban több esetben például egy termékleírás arról az eszközről, amit a kutatók kifejlesztettek. „Az ellenőrök megnézték a papírokat, és azt mondták, hogy ez nem innováció, hiszen csak leírja egy gép működését, ebben nincs semmi új. Persze, hiszen a fejlesztés eredménye nem a leírás, hanem maga a gép volt” – mesél egy konkrét esetet egy innovációs vállalkozás vezetője.

A valódi kutatómunkának ráadásul nem egy dolgozat elkészítése a célja, hanem éppen ellenkezőleg. „Mindaddig nem volna célszerű nyilvánosságra hozni az eredményeket, de még azt a tényt sem, hogy milyen témakörben folyik a kutatás-fejlesztés, amíg a hasznosítás a megfelelő szintre el nem jutott” – mondja a cégvezető.

A harmadik nagy probléma is éppen ezt a részt érinti, a hatóság olyan részletességgel kér be adatokat a fejlesztésről, amely már az üzleti titok kategóriáját érinti. „Nem szívesen adunk külső kezébe olyan bizalmas belső dokumentumokat, amelyek százmilliókat érhetnek a piacon, de sok mindent még belső használatra sem szívesen foglalunk írásba” – mutat rá a kutatók bizalmatlanságára forrásunk. Egy ipari kémet nagyobb szerencse nem is érhet annál, mint hogy egy állami hivatal előírásai alapján a kérdőív kitöltése érdekében az összes fontos adatot, a projekt során elvégzendő feladatot a kutatók kényszerűen írásban is összefoglalják.

Nem igazán tud mit kezdeni a hatóság azokkal az innovációs konstrukciókkal sem, amikor például több cég kezd közös fejlesztésbe, vagy a kutatást végző beszállító csak bizonyos jogokat enged át az innovációs járulékot felhasználó megrendelőnek.
Nincsenek tisztában a fogalmakkal

„Ma már sajnos minden érintett számára tény, hogy Magyarországon az innováció és a kutatás-fejlesztés helyzete egyre nagyobb bajban van. Számos tényező együttesen okozza azt, hogy a világ más részein a gazdaság motorjának számító tevékenységek hazánkban nem képesek kifejteni gazdaság élénkítő hatásukat” – vélte az innovációval foglalkozó egyik cégvezető.

Szerinte az okok sokfélék, de ezek közül kiemelkedik az alapvető fogalmak tisztázatlansága. A legáltalánosabban elkövetett, valójában a legsúlyosabb hibák egyike a kutatás-fejlesztési tevékenység azonosítása a kutatási dokumentáció – tanulmány, jelentés – elkészítésével. Mintha a dokumentáció a k+f munka fő célja volna, és nem csupán az érdemi eredmények nyilvánosságra hozásának az egyik lehetséges eszköze lenne. Szerinte ez a szemlélet érhető tetten az innovációs járulék kedvezményt igénybe vevő vállalatok adóhatóság általi vizsgálataiban és minősítéseiben is.


Hogy mi lenne a megoldás, arról megoszlanak a vélemények. Vannak, akik szerint ésszerű lenne egy, az innovációs cégeket minősítő rendszer kidolgozása, így csak azok dolgozhatnának az állami innovációs pénzekből, akik egy bizonyos követleményrendszernek megfelelnek. Viszonylag körülhatárolható, hogy milyen infrastruktúra, milyen felkészültség tesz alkalmassá egy-egy céget arra, hogy kutató tevékenységet folytasson, érdemes lenne ezeket akkreditálni.

Más vélemények szerint az egész innovációs járulék rendszere elhibázott, az állam akkor tenné a legtöbbet az innovációért, ha az egész rendszert felszámolná. Jelenleg ugyanis ahelyett, hogy a cégek saját hatáskörben eldönthetnék, mennyi pénzből és hogyan akarnak fejlesztéseikkel versenyelőnyhöz jutni a piacon, kötelezően be kell fizetnük a járulékot az államnak, amelyről aztán központilag döntenek, hogy ki kaphatja meg.

Hogy melyik változat áll közelebb a politikai döntéshozók szívéhez – vagy hogy esetleg egészen más terveken dolgoznak a kormányzatban –, az napokon belül kiderül. A Matolcsy György vezette nemzetgazdasági tárca ugyanis a héten közzéteszi a „Befektetés a jövőbe – Nemzeti Innovációs Stratégia 2020” című dokumentumának társadalmi konzultációra készített tervezetét.
Nem vagyunk az élvonalban

Bár az utóbbi években jóformán nem hangzik el úgy magyar gazdaságról szóló előadás, nem születik úgy tanulmány, hogy ne emlegetnék a felemelkedéshez szükséges legfontosabb dolgok között az innováció és a kutatás-fejlesztés fontosságát, és a hétköznapokban is szívesen tekintünk Magyarországra a kreativitás, és a nagy feltalálók országaként, valójában az innováció terén a helyzet sokkal siralmasabb már nem is lehetne. Pedig az innováció szerepe valóban meghatározó a gazdasági növekedés és a versenyképesség szempontjából, nem véletlen, hogy az európai élbolyban olyan országok állnak, Svédország, Dánia, vagy akár Finnország.

Hiába tűzte ki még az előző kormány azt a célt, hogy 2013-ra az innovációban utolérjük az EU átlagot, erre semmi esély nincs. A tavalyi Európai Innovációs Teljesítménytábla csaknem minden szempontja szerint messze alulmúljuk az átlagot, míg 2005-ben még a 15. helyen álltunk, mára a 23. helyre kerültünk.

A Magyarországon bejegyzett vállalkozások alig 20 százalékában folyik valamilyen innovációs tevékenység és ezek közül is alig több mint egy tucat nagyvállalat adja a kiadások felét. Egyre kevesebb a szabadalmaztatás is, a nemzeti szabadalmi bejelentések száma a 2001-es évi 919-ről a 2006-os 715 értéket figyelembe véve 2008-ra 682-re esett vissza, tavaly már csak 630 volt. Miközben a magyar kutatóhelyek nagyjából fele a magyar felsőoktatáshoz kötődik, az egyetemekre kevés a pénz, ráadásul a felsőfokú oktatás kutatás-fejlesztési kapacitásai is csak nagyon kis mértékben hasznosulnak a gazdasági szférában.


A 2009-es nagy ugrás után 2010-ben megtorpantak, majd 2011-ben újra nőttek a kutatás-fejlesztési célú költések Magyarországon: tavaly k+f-re folyó áron 336,5 milliárd forintot fordítottak, ami a GDP 1,2 százaléka.

A tavalyi innovációs költésnövekedés elsősorban az uniós források bővülésének eredménye, ami ellensúlyozta az állami források stagnálását. A központi büdzséből erre a célra fordított összeg ugyanis csak 5 százalékkal, 128 milliárd forintra nőtt. Infláció felett, 9 százalékkal, 160 milliárd forintra emelkedtek a vállalkozások k+f ráfordításai, így a cégek finanszírozásban betöltött szerepe 47,5 százalékra nőtt, míg a költségvetésé 38,1 százalékra csökkent, írta korábban aNapi Gazdaság.

A külföldről, elsősorban az EU-tól származó k+f források aránya 13,4 százalék, 45,3 milliárd forint volt. Az összes k+f ráfordítás 45 százalékát kísérleti fejlesztésekre, 21 százalékát alapkutatásokra költötték. Az ágazatok közül tavaly is a gyógyszergyártásé volt a vezető szerep 49,2 milliárd forint ráfordítással, de a számítógépek és elektronikai optikai termékek, valamint a járműgyártás területén is 15 milliárd forintnál többet költöttek k+f-re.

A kutatóhelyek száma 0,6 százalékkal, a k+f célú létszám 2,6 százalékkal bővült, így 2011-ben mintegy 37 ezer kutató és 18,5 ezer kutatási segéd- és egyéb személyzet tevékenykedett a Központi Statisztikai Hivatal előzetes adatai alapján.

Alig 188 dollár az iPad Mini legolcsóbb modelljének alkatrészköltsége, derült ki az iSuppli elemzőcég tanulmányából. Az iSuppli rendszeresen darabokra szedi az újonnan megjelent hitech kütyüket, és megbecsüli, mennyibe kerülhet azok gyártása. Az adatok hitelességét nemigen szokták kétségbe vonni. A 188 dolláros alkatrészár mellé 10 dollár összeszerelési költséggel számolnak az elemzők, vagyis az új táblagép darabján nagyjából 130 dollárt nyer az Apple. Valójában persze ennél jóval kevesebbet, a becslés nem számol a fejlesztési költségekkel, marketinggel, csomagolással, logisztikával.


Az iPad Mini több mint 40 százalékos árrése a gyártási költség és a fogyasztói ár között még a hagyományosan nagy nyereséggel dolgozó Apple-től is magasnak számít, a harmadik generációs iPadnél ez például csak 37 százalék volt. Az árrés ráadásul egyre nagyobb a drágább, és csak a háttértár méretében különböző modelleknél, ahol az Apple jóval többet tesz rá az árra, mint a plusz memóriacsipek költsége indokolná. A 32 gigás modellnél 52, míg a 64-esnél már 55 százalékot nyer az Apple.

Minden azt jelenti, hogy az Apple tudatosan nem állt be a sorba a Google és az Amazon mellé 7 hüvelykes, 200 dollár körüli árú tabletek piacán, ahol a standard üzleti modell az, hogy a hardveren nincs, vagy minimális a nyereség, és a letölthető tartalmak adják a profitot. A techvilágban megszokott az is, hogy veszteséggel adják a hardvert, és a szoftveren hozza be a gyártó a nyereséget, Így működnek például a játékkonzolok üzleti modelljei, ahol minden egyes eladott játékból jutalékot vesz le a konzol gyártója, ezzel kompenzálva, hogy az anyagár alatt adja magát az alapgépet. Az Apple viszont egyszer kaszál a hardveren, aztán még egyszer a digitális tartalmakon is, amelyeknek a forgalmából 30 százalékot vesz le.

A kockázatos lépés a Mini árazásával úgy tűnik bejött, az Apple a premier utáni napokban 3 milliót adott el a tabletből úgy is, hogy az sok tekintetben gyengébb a 130 dollárral olcsóbb konkurenseinél. Elemzők felhívják a figyelmet arra is, hogy a nagy árrés lehetőséget ad arra is az Apple-nek, hogy szükség esetén belemenjen egy árháborúba, és drasztikusan csökkentse a tablet árát. Ez persze elég negatív reakciókat váltana ki azokból, akik most az eredeti áron vették meg, de a cég láthatóan nem fél az ilyesmitől, az iPad 4-et például alig fél évvel az iPad 3 után dobta piacra, alaposan felbőszítve ezzel a legutóbbi generáció vásárlóit, akik úgy érezték, hogy az új gép megjelenésével elértéktelenedett az övék.

Egy hasonló elemzés szerint az Amazonnak a 199 dollárért árult 16 gigabájtos Kindle Fire HD darabjának legyártása 207 dollárba kerül darabonként.

Több mint 10 millió forintért szerzett be egy kertészeti kistraktort az Országgyűlés Hivatala, írja a Blikk. Ezzel a géppel fogják nyírni a füvet a Parlament körül, valamint szedik össze a fákról lehullott leveleket.

A 28 lóerős dízel Gianni Ferrari Playgreen traktor főleg fűkaszálásra, lombszívásra, hótolásra és sószórásra használható. A csúcskategóriásnak számító gép képes helyben megfordulni, vagyis szűk területen is használható, a fűgyűjtőtartálya pedig 800 literes.

A hivatal májusban vállalkozási szerződést kötött a „Kossuth téri park és növényzet gondozására" a Fővárosi Kertészeti Nonprofit Zrt.-vel. Az október végéig tartó megbízásért 10 millió 33 ezer forintot fizet az Országgyűlés Hivatala, forintra annyit, mint az augusztusban megrendelt négykerék-meghajtású Gianni Ferrari Playgreen traktorért.

A vásárlást a parlament hivatala azzal indokolta, hogy a Kossuth tér kezelői jogát idén január 1. óta már ők látják el. Mivel a hivatalnak nem voltak kertészeti szakmunkásai, ezért 2012-re a várható feladatokra és költségkihatásokra ajánlatokat kértek. Megállapították, hogy a kisgép ára csupán a másfél hektárnyi zöldfelület gondozása révén három év alatt megtérül. Még hamarabb is visszahozhatja az árát, mivel a géppel téli munkák is végezhetők.

Egy fűnyírótraktort pár százezer forintért is lehet venni az áruházakban, de aki profi gépet akar, annak mélyebben a zsebébe kell nyúlnia, mondta a lapnak egy forgalmazó cég ügyvezetője. Kis területre felesleges a Playgreen. De ha valakinek nagyon sok pénze és több focipályányi területe van, akkor megoldás lehet a profi gép.

Ez egy felső kategóriás gép. Hasznot akkor hajthat, ha a további kerti munkák elvégzésére nem bíznak meg alvállalkozókat – mondta a Blikknek Pettkó András volt honatya, aki ma kertészként dolgozik.